A kolumbiai Santa Martában rendezett klímatalálkozón 57 ország, civil szervezet, őslakos vezető és tudós együttműködve döntött a fosszilis energiahordozók teljes kivezetéséről. Az esemény Kolumbia és Hollandia kezdeményezésére jött létre, mint az ENSZ-klímakonferenciák tehetetlenségére adott válasz. A résztvevők közül kétharmad a globális Délről érkezett, és a találkozó hangsúlyt helyezett a konstruktív együttműködésre, nem pedig a diplomáciai patthelyzetre. A konferencia keretében tudományos panelt hoztak létre, és egy átfogó jelentést dolgoztak ki, amely alapján minden ország saját útitervet készíthet a fosszilis energia leépítésére.

A találkozó nem az ENSZ-folyamatok riválisaként, hanem kiegészítőjeként jelenik meg. A résztvevők többsége demokratikus ország volt, szemben a fosszilis energiára támaszkodó autokratikus államokkal. A geopolitikai törésvonal egyre világosabban kialakul: a „zöld államok” és a „petrol-autokráciák” között. Eközben az Egyesült Államok geopolitikai stratégiája visszatér a huszadik századi olajhegemónia logikájához, miközben Kína a megújulók és akkumulátorok terén szerez előnyt.

A globális Dél országai közben adósságcsapdába kerültek a magas olajárak és hiteltörlesztések miatt, így kevés esélyük van a zöld infrastruktúra kiépítésére. Eközben a fosszilis iparok hamis megoldásokat – például szén-dioxid-leválasztást vagy karbonkrediteket – reklámoznak, hogy fenntartsák a kitermelést. A klímaátmenet tehát nem csupán technológiai kérdés, hanem gazdasági és etikai is: a megújulókhoz szükséges nyersanyagok bányászata is okozhat ökológiai károkat, ha nem fenntartható módon történik.